Kagome felállt.

- Inuyasha, gyere!

- Hová megyünk?

- Csak sétálni.

Azzal kimentek a házból. Lassan haladtak egymás mellett. Kézen fogva lépkedtek az erdő fái között a friss hóban. Majd megálltak. Pont ott, ahol az ezeréves fa állt.

- Emlékszel - kezdte a lány -, mikor először találkoztunk?

- Minden percére. Az volt életem egyik legszebb napja.

- Most újra itt vagyunk.

- Igen.

- Tudod, én sosem gondoltam volna, hogy pont te leszel... a gyermekem apja.

- Én se. Mindig azt hittem, hogy hatalmas szellemként örökké fogok élni. De most már nem lennék ettől boldog. A legjobb dolog, ami történt velem az, hogy itt vagy és gyermeket vársz. A közös gyermekünket.

Szorosan átölelte a lányt.

- Szeretném - folytatta -, ha örökre együtt maradnánk. Te, én és a kicsi.

Eltelt nyolc hónap. Kagome nem hiányzott többet a suliban. Szerencsére a lánynak a tanév vége után kezdett csak gömbölyödni a hasa. A kérésére a család titokban tartotta a terhességét. Inuyasha egyre gyakrabban jött meglátogatni őt. A hanyou teljesen megváltozott. Dominánssá váltak az emberi belső tulajdonságai. Már nem viselkedett olyan gyerekesen, sokkal kedvesebb és segítőkészebb lett. Nagyon ritkán kapta fel a vizet, de akkor is csak néhány pillanatig tartott. Sokkal emberibb lett. Bár kutya énje is megmaradt. Mint egy kiskutya, úgy kotnyeleskedett, sürgött-forgott Kagome körül figyelve minden óhaját, kérését. De ennek hátránya is volt. A lány nem mozdulhatott ki a házból, mert kedvese annyira féltette. Hát még szóba sem jöhetett, hogy a középkori Japánba menjen!

  Bár a jelenben igen, de a másik világban már nem tudták titokban tartani a kicsi jövetelét. A falu többi lakosa pletykálni kezdett a "jövevényről", akiben ember, démon és miko (papnő) tulajdonságok lesznek. Így a hír eljutott Narakuhoz és Sesshoumaruhoz is. Ez veszélyt jelenthetett.

  Mikor Inuyasha nem volt ott, csak akkor látogathatta meg Hiku Kagomét. Nem akarták, hogy rájöjjön, ki ő.

  Egy nap, mikor Inuyasha és Kagome a szobában voltak, a lánynak erős fájdalma lett. Gyorsan bevitték a korházba. Megindult a szülés.

  Mikor a gyerek kijött a hasából és odaadták Kagoménak, a lány büszkeséggel nézett a kicsire. Nem volt démon, ember volt. Apró szemei becsukva. Inuyashát beengedték.

  - Olyan kis apró és édes - mondta a hanyou - A világ legboldogabb... apukája vagyok most.

  - És milyen nevet adjunk a fiúnknak?

  - Volt egy jóbarátom kis koromban. Ő volt az egyetlen, aki nem úgy tekintett rám, mint egy démonra. Csak sajnos korán meghalt feláldozva az életét értem. Hálából szeretném a fiamat róla elnevezni, ha te is beleegyezel - bólintás volt rá a válasz - Akkor legyen a neve Hiku.

  Így pont azt a nevet kapta, amit Kagome jövőbeli osztálytársa is hordoz. Eddig minden stimmelt.

  Nem sokkal a szülés után már otthon voltak. Kagome édesanyja beavatta a lányát a pelenkázás és egyéb gyereknevelési művelet "rejtelmeibe". Inuyasha is lépten-nyomon ott volt, s ő is igyekezte elsajátítani.

A két fiatal mintaszülőként viselkedett. Éjjel-nappal a kicsivel voltak.

Egy nap Kagome egyedül maradt. Inuyashának segítségre kellett sietnie a másik világban, Souta iskolában volt, a lány anyukája a nagypapát vitte orvoshoz. Az elején minden rendben volt. A kis Hiku csöndesen pihent az ágyikójában, a fiatal anyuka lenn a konyhában tevékenykedett.

  Kagome zajt hallott kintről. Az emeleten betört az ablak. Gyorsan felrohant. Mikor felért rémülten megmerevedett. Naraku jött át a középkori Japánból. Az egyik kezébe tartotta a gyereket, aki hangos sírásba kezdett, a másikban az Inuyasháék által eddig megszerzett ékkődarabokat. Gonosz mosollyal nézett rá, majd elindult a kút felé és ott eltűnt.

  Kagome követte, de mikor átért, Naraku már nem volt sehol. A lány térdre rogyott, s arcát kezébe temetve sírt. Sokáig hullottak a könnyei. Szemei kivörösödtek már.

De abbahagyta a sírást, mikor valaki közeledtét vette észre: Inuyasha volt az.

- Mi történet? - kérdezte aggódva, mikor meglátta a lányt.

- A kis Hikut... elvitte magával... Naraku!

Erre a hanyou nagyon feldühödött. Hátára kapta a lányt és elindult a szagot követve. Sebesen száguldottak erdőkön, hegyen-völgyön át. Azok a faluk, amiken áthaladtak, üresek és némák voltak. Az emberek egy része holtan hevert a porban, s akik túlélték, még a rejtekhelyükön lapultak.

Már beesteledett, mikor egy égő falut pillantottak meg a távolban. Arra irányították útjukat. De elkéstek. Mindenkit elpusztítottak. Az egyik háztetőn Naraku állt, gonosz, elégedett mosollyal szemlélte tettét. Majd észrevette a két jövevényt.

- Hol van a fiam? - kérdezte őrjöngve Inuyasha.

De még mielőtt választ kaphatott volna, a romok alól egy szörnyeteg ugrott elő. Egy hatalmas kutyadémon volt. Kagome rengeteg ékkődarabot látott benne. Talán több száz is volt. A démon a hanyou felé támadt. Az előrántotta a Tessaigát, majd lecsapott vele. De a célt eltévesztett, mivel valaki oldalra lökte, hogy ne találja el a szörnyet. Kagome rögtön felismerte, ki volt az: a jövőből érkezett Hiku hanyou alakban. De még így sem értette szándékát. Inuyasha csodálkozva nézett az eltérítőjére.

- Mit akarsz? - kérdezte mérgesen tőle - Tán csak nem Naraku szolgája vagy?

- Nem. Én sose lennék az... Olyan ostoba vagy! Ha minden szembe kerülő démont megölsz, még te is pórul járhatsz. Nézd meg jobban az ellenfeledet!

Inuyasha szemlélni kezdte a szörnyet. Kis idő múlva felkiáltott.

- Ez nem lehetséges!

Kagome nem értette az egészet, így ő is követte szerelme példáját. S mikor rájött, csak ennyit mondott:

- Hiku?

A kérdésére Naraku válaszolt:

- Bizony ő az. Ez a hatalmas kutyadémon a ti fiatok. Temérdek ékkődarabra volt szükségem, hogy irányítani tudjam, de az eredményért megérte. Na hogy tetszik? - gúnyolódott - Ugye milyen fenséges teremtmény? Hát még milyen erős!

Intett a szörnyetegnek, aki megindult Inuyasha felé, de a kamasz Hiku oldalba lökte.

- Maradj ki ebből kölyök! - mondta Inuyasha - Ez a mi dolgunk, nem a tiéd. Neked semmi közöd nincs az egészhez.

- Azt csak te hiszed!

Elővette a korábban általa megtisztult ékkődarabokat - amihez láthatólag a közelmúltban újakat csatolt hozzá - és bekapta. Arany szemei vörösre váltottak, majd teste nőni kezdett.

- Menj! - szólt oda a hanyounak - Ha Narakut legyengíted, a fiadat is visszakapod...

De többet nem tudott mondani. A szilánkok ereje a tetőfokára hágott. A kamasz Hiku átváltozott hasonló kutyadémonná, min amilyet Naraku hozott létre a bébiből. De egy kicsit nagyobb volt annál.

Megindult a két szörny között a harc. Igazi farkasviadal volt. Harapás harapást követett.

Inuyasha is támadásba lendült Naraku ellen. A Tessaigával sűrű ismétlésekkel csapott le, de célpontját csak nem sikerült eltalálnia: fürgén kitért előle. Sebesen ugrottak át egyik helyről a másikra. Útjukat nem lehetet halandó szemmel követni. Csak néhol lehetett észlelni egy-egy villanást, vagy a kard által okozott rombolás eredményét. De Naraku nem tartozott ebbe a sorba. A gonosz hanyou megelégelve a "játszadozást", védekezésről támadásba állt át. Egy gyors mozdulattal kiütötte Inuyasha kezéből a Tessaigát, ami a földbe szúródott. Majd leterítette ellenfelét.

A végső csapásra készült. Már emelte is a kezét, hogy lecsapjon, de valamiről elfeledkezett: a helyszínen volt Kagome is. A lány az ott talált íjból kilőtt Naraku felé egy szintén ott lelt nyilat, ami mágikus erő által irányítva beleszúródott a jobb vállába és át is ment rajta. Az felordított a fájdalomtól. A nyíl az egész jobbját leszabta. Kagome új nyilat készült kilőni, de esküdt ellenségük elmenekült.

A kis Hiku így visszaváltozott halandó kisbabává. A jövőből jött jövevény is ugyanígy tett. Majd felvette a csöppséget és az ékkődarabokat. A kicsi nem volt jól: a kutyadémonként kapott sebek emberi testén is megjelentek. Kagome és Inuyasha aggódva nézték gyermeküket. De még mielőtt megszólalhattak volna, a kamasz letette a gyereket a földre, egyik kezét a csöppség testére, másika a szilánkokra rakta. Fény áradt az egyes helyekről és a kis Hiku sebei begyógyultak.

- Most már jól van - mondta a jövőbeli Hiku.

De nem volt több ereje mást szólni. Az ő sebei súlyosabbak voltak, és a sok vérveszteségtől elájult. Visszaváltozott emberré.

- Majd otthon elmagyarázom - kezdte Kagome az ámult Inuyasha láttán.

Mikor Hiku legközelebb felkelt, Kaede házában találta magát, aki épp a sebeit ápolta. Körülötte ült Inuyasha és Kagome a kicsivel.

- Hogy vagy? - kérdezte a lány aggódva.

- Jól. Köszönöm.

Nagynehezen felült.

- Mennem kell. A küldetésemet teljesítettem. És már biztosan várnak rám otthon.

Inuyasha értetlenül nézett a fiúra.

- Miféle küldetésről van szó?

- Mostmár megmondhatom. A jövőből jöttem. Én a fiad vagyok, Hiku. Bocsáss meg, hogy nem mondtam meg, de nem lehetett. Csak Kagoménak mondhattam el - Inuyasha döbbenten nézett rá. Az folytatta -... Az ékkövek hol vannak?

- Nálunk.

- Akkor jó.

Felállt. Közben megérkezett Sango, Miroku, Shippou és Kirara is. Mindannyian elkísérték őt a kúthoz. Hiku elbúcsúzkodott, és még külön átölelte Kagomét. Aztán azt mondta neki:

- A kúton keresztül több idősíkot is be fogtok tudni járni. Idővel rájöttök majd. Sziasztok! Hiányozni fogtok!

Azzal beugrott a kútba, ami most nem azt a tompa kékes, hanem erős pirosas fényt árasztott.

Abbamaradtával elindultak hazafelé. Inuyasha, Kagome és a kis Hiku a lány világába mentek. Útközben a hanyou csak ennyit mondott:

- Büszke vagyok a fiúnkra és büszke vagyok rád! ... SZERETLEK KAGOME!!!

THE END