A Vámpír Legenda

Egész nap csak rád tudok gondolni, minden gondolatom az esti terveid körül forog. Csak ülök a székemben, és figyelem, ahogy az óra mutatója egyre körbejár. A kis mutató már a kilencest üti. Tudom, nemsokára hazaérsz. Minden nap átélem azt, ami ma is vár rám, de puszta szeretetből, a te kedvedért, megteszem. Az álló óra egy nagyot kondul, majd még egyet. Összesen kilenc kondulás rázza meg az egyébként csendes házat. Te mindig pontos vagy, most is a hangzavar végével hallom az ajtó nyikorgását.

- Megjöttem Drágám! -mondod te.

Én csak elmosolyodom. Te lerakod a táskádat, és rámnézel. Te is kedvesen mosolyogsz. Megint az agyamba villan, mit fogsz csinálni, és én szívesen állok elébe. Odaállsz elém, és kicsit leguggolsz, átölelve arcon csókolsz. Én gyengéden visszaölelek. Mikor elengedsz, felállok melléd, és újra elmosolyodok. Te végig simítod az arcomat, és újra átölelsz, már-már olyan kedvesen és gyengéden, hogy szinte teljesen elfelejtem, hogy érzékeny pontomra tapintasz majd. Megint eltávolodsz, és én bólintok. Te boldogan mosolyogsz. Kezemmel megfogom a tarkód, fejedet nyakamhoz nyomom. Megcsókolod, és egyet nyalsz bele. Az után már csak a szúró fájdalmat érzem. Érzem, ahogy az én vérem a tiéddel keveredik, és ami életben tart és táplál téged, azt tőlem veszed el. Nem tudtam soha, hogy szeretetből, vagy azért nem szívod ki az összes vérem, hogy holnap is táplálkozni tudj. De nem is érdekel. Én szeretlek, és ami az enyém, az a tiéd is.

- Nélküled nem tudnék élni! - mondod mosolyogva.

Én erőtlenül fekszem a földön, te pedig mellém térdelve újra arcon csókolsz. Én csak fekszem ott, és kezdek fölkészülni a holnapira, miközben émelyegve veszem észre, hogy a világ sötétül.