Egy szomorú őszi estén, a szélfútta utcán, egy sötét alak halad. Nem érdekli, hogy erős a szél, hogy senki sincs az utcán, megy leszegett fejjel. A házak ablakai mind zárva, senki se figyel az idegenre. Majd odaér egy elhagyatottnak tűnő házhoz. Megáll előtte, egy pillanatra felnéz, majd nagy levegőt vesz. Bemegy. A ház hideg és a szél is befúj rajta, a padló koszos, sok levél van rajta. Az ablakai be-be csapódnak. Az idegen hátra hajtja fején a kapucnit. egy darabig tétovázik, mintha nem tudná, hogy menjen-e. aztán mégis bemegy a szobába.

   A szoba már évek óta üres, mint a ház is. A falak őrzik a fájdalmas titkot, ami az idegen lelkét is nyomja. A szobában a függöny félig le van szakítva és megszáradt vérfolt takarja. A padlón egy vértócsa nyomait látni, az ágy ugyanúgy feldúlva…A rendőrségi szalagok még mindig itt vannak. Minden úgy maradt, mint volt, állapította meg a szomorú tényt a fiú.leült az ágy mellé a padlóra és a szemben lévő ablakon nézett a távolba. Nem gondolta volna, hogy még valaha ide tud jönni. Túl fájdalmas emlék köti ide, de vannak szép emlékek is. Ezeket próbálta magában felidézni. Egy régi kép kavargott a fejében… egy szép lány arca, együtt sétáltak a tenger mosta parton, sokat nevettek…elcsattant egy csók is. A fiú arcán egy könnycsepp gördült le, nem foglalkozott vele, próbált minél többet gondolni a lányra. Másik emlékkép tolakodott az előző elé, egy stúdióban 4 fiú játszott, majd valaki berohant egyikőjükhöz odaszaladt és forrón megcsókolta. A fiú csodálkozva nézte kedvesét, minek örül ennyire, aki rögtön mondta.

- Lauri, képzeld felvettek! Felvettek!

- Ez csodálatos! Gratulálok, drágám! – mondta nevetve a fiú.

De ez a kép is gyorsan eltűnt, helyébe egy kicsit szomorúbb került…egy lány sírt megállás nélkül a szobában, az ablak felé fordult…Lauri odament hozzá és megvigasztalta, meghalt az édesapja…szomorú, de mégis kedves emlék a fiú számára. Sokáig ült a semmibe révülve, a gondolataival, egyedül. Aztán mégis felállt és elindult kifelé a szobából…

- Édes, tudod, hogy szeretlek…-majd elcsuklott a hangja és egy csókot dobott az üres szobába. Kiment az épületből, addigra már az eső is eleredt. Nem érdekelte Laurit, ment és megint kilométereket tett meg, mire rászánta magát, hogy elmegy a temetőbe. A temető kovácsolt vaskapuja ki volt tárva a váratlan látogatók részére. A fiúra még ez a látvány is nagy hatással volt…a sírok között feszélyezve érezte magát, már egy barátját elvesztette és most….

Megtalálta a keresett sírt és leült vele szemben. Miért?- tette fel a kérdést már vagy ezredjére magában és az ég felé nézett. Egy az éget átszelő varjú csapatból egy épp a fiú felé közeledett. Nem károgott, nem csinált semmit, csak leszállt a sírkőre. Egyenesen Lauri szemébe nézett.

- Azt hittem nem jössz el…-mondta kis lemondással a hangjában.

A madár még mindig hallgatott, csak fürkészte a megfáradt, fiatal arcot. Látta a könnyeket a zöld szemekben, a bánatot.

- Megint eljöttem, hogy beszéljünk…nehezen szánom rá magam, mert mindig felszakadnak a sebek…de most azt hiszem már minden rendben lesz…

A varjú szemrehányóan nézett a srácra.

- Igen, tudom, hogy soha sem lesz már rendben…de nem tudok már mit csinálni…annyira hiányzol…a többiekkel minden rendben van, próbálnak segíteni, de nem tudnak mindig velem lenni…

A madár szeméből könny csordult le a sírkőre. A könnycsepp teljesen épen ott maradt.

- Ne, kérlek ne sírj! Elég, ha én sírok miattad éjszakákat…- próbált egy kis mosolyt erőltetni az arcára. – meddig fogom még kibírni?

A varjú elfordította fekete tekintetét, nem akarta megint ezt hallani.

- Ó, bocsáss meg…de nem tudok már semmit sem…

A madár barátságosan károgott a fiú felé, odarepült a karjára…Hagyta, hogy Lauri megsimogassa a fejét. Majd kitépte egyik tollát és az ölébe hullajtotta. Még egyszer visszanézett a fiúra, majd elrepült.

- Tudom, hogy mindig menned kell…egyszer nem maradhatnál mégis itt?- kérdezte a madár után vágyakozva.. megint csak a sírra nézett. – Tudod, nagyon szép sírt emeltek neked, de jobban szeretnélek még egyszer életben látni…érezni az illatod, megsimogatni a karod, megcsókolni a szád. – elsírta magát, nem bírta hallani miket mond…túl nehéz volt a teher.

Úgy döntött hazamegy. Túl zaklatott volt, nem vette észre, hogy valaki elmegy a temető előtt. Nekiment a másiknak.

- Elnézést, nem láttam magát…- átkozta magát a figyelmetlenségéért.

- Lauri, semmi baj…gyere, menjünk haza. – mondta barátságosan a fiú.

- Aki? Tényleg te vagy? Már azt sem tudom mi igaz és mi nem…

- Jól van haver, gyere igyunk meg egy jó erős kávét.

Elindultak, szótlanul mentek egymás mellett. Lauri mégis úgy érezte, hogy maradnia kéne a temetőben, valami történni fog. Most nem tudott ezen rágódni, inkább a barátjára próbált koncentrálni. Aki nem szívesen látta így Laurit, mindig fájdalommal töltötte el a látvány. Mindenkit megviselt az eset, de Lauri azóta se tudta feldolgozni. Végre elértek a kávéházba, egy csendes , nyugodt kis zugba, ahová mindig együtt mentek. Leültek a sarokba és rendeltek.

- Lauri, tudom, hogy nagyon nehéz neked, de nem kellene ennyire…

- Aki, hisz tudod, hogy nem tudsz lebeszélni semmiről…ne fáradj…tudod, azóta mindent másképp látok.. embereket, épületeket, a bandát… de mindig ő jut eszembe. És nem tudom kibírni, hogy nem menjek vissza hozzá…

- De legalább velünk ne éreztesd, hogy szarul vagy… mindenki látja rajtad…és egyre jobban hiányzol mindenkinek, nagyon eltávolodtál tőlünk.

- Eltávolodtam? Most ezt is a képembe mondod? Hát jó…azt hiszem nem akarok most egy darabig senkit se látni! – fogta magát és mérgesen kiment a kávéházból. Nem tudta igazán, hogy merre menjen, mindig elveszettnek érezte magát… végül mégiscsak hazament. Leült az ágyára és gondolkodott – Tényleg eltávolodtam? – de nem igazán tudott mit kezdeni az érzéseivel. Próbált elaludni, de egész éjjel csak forgolódott. Hajnalban úgy döntött felkel. Kiment az erkélyre, onnan nézte a napkeltét. Hirtelen nagyon erős fény vágott, élesen a szemébe és nem látott semmit, csak a fényt. Nem tudta hol van, nem tudott semmit. Majd a fényből sötétség lett, kínzó, csendes sötétség. Olyan, mint amilyen a szivében volt. Elindult a semmibe, csak ment, majd egy tisztásra ért, amit megvilágított halványan az Északi Fény. A tisztás másik végében egy forrás volt, odament a vízpartra és csak állt ott, mint akit otthagytak. 

- Könnyebb lesz, ha belefulladok? Elég sötét a víz, és milyen gyönyörűn fodrozódik…

Hirtelen a vízből kiemelkedett egy alak. Egy nő volt, hosszú barna fürtjei eltakarták az arcát. Laurit mégis emlékeztettette valakire. Hirtelen lebénult, nem tudott mozogni. A láthatatlan erő pedig a víz fölé húzta. Beborította egy fekete anyag, majd megint a vízparton volt, a lánnyal együtt. Szótlanul sétáltak egymás mellett, majd a lány felé fordult és megcsókolta.

- Lauri, nagyon hiányoztál..- suttogta halkan a fiú fülébe.

- Nekem is édes…- féltőn magához ölelte, nehogy megint elveszítse szerelmét.

- Tudom, de nem szabad emiatt így viselkedned…tudom, hogy hiányzom, de tudnod kell én sosem felejtelek el. Hisz, ha másként lennénk együtt, akkor a barátaid halnának bele….és a rajongóidra nem is gondolsz?! Tudod, hogyha elmész már nincs The Rasmus…Egyáltalán…nem, nem teheted ezt velük! Van más megoldás is…

Közben egy kopár szakadékhoz értek, a nap lementét nézték szótlanul egymás mellett.

- Figyelj, fontos dolog vár rád, ha visszamész…

- Ne! Én nem akarok visszamenni, itt akarok lenni veled…-mondta kétségbeesetten.

- Nem, azt nem lehet…de éjfélkor vissza kell menned a szobába…tudom, hogy nem szivesen jársz oda, de muszáj. – könyörgőn nézett a fiú smaragdként villogó szemeibe.

- Jó…de ugye még maradhatok egy kicsit?

- Várjuk meg a naplemente végét? – kérdezte a lány megértéssel a hangjában.

Lauri nem szólt már semmit, csak átölelte kedvesét. A lemenő nap fénye beborította őket bíbor színével. Gyönyörű látvány volt. Aztán a sötétség….

Lauri már a lakásában ébredt fel, a padlón. Gyorsan feltápászkodott és rohant egy cipőért. Már az utcán futott, a sötétség titokzatosságában, az üres utcákon keresztül.

„Még 10 perc…”- gondolta magában, gyorsítva a tempóján.

„Még  2 háztömb…ˇ

És berontott a csönd homályát megszakítva, a házba. Egyenesen az ablakhoz ment, mintha tudta volna, hogy ott vár rá valami….vagy valaki…

A fiú már tényleg nem tudta mi a valóság, megint szerelmét látta, aki felé közeledett.

- Tudtam, hogy időben ideérsz…-mondta túlvilági hangján.

- El kellett jönnöm, tudni akartam, miért szeretnéd, hogy ide jöjjek.

- Azért szerettem volna, hogy magadba zárhass…ezzel örökre együtt maradhatnánk…

- Erre nem számítottam – mondta meglepetten és könnycseppek jelentek meg a szikrázó szemekben.

- Ne beszélj…

Fényesség lepte el a szobát, a lány egyre jobban közelített Lauri felé és a fiú úgy érezte átléptek a testén. Kedvese lelke most már örökre a szívében marad, soha nem hagyják el egymást. A fiú megkönnyebbültséget érzett lelkében, felszabadultan mosolygott, kirohant a szobából. Annyi minden járt a fejében, több gondolat egymásba folyt… de mindig visszatért az egyik…tudta, érezte most már sosem lesz egyedül…

Elrohant a temetőbe a kapu, mint mindig most is nyitva állt, mintha csak őt várta volna. Gyorsan megkereste szerelme sírját. A sírkövön már ott csücsült a varjú, őt várta.

- Reméltem, hogy itt leszel… - lihegte kicsit fáradtan Lauri.

A madár értelmesen a szemébe nézett és mintha könnyezett volna, de ezek örömkönnyek voltak. Tudta, most már minden rendben lesz, nem kell többé visszatérnie az alvilágból, hogy bátorítsa a fiút. Lauri mintha érezte volna mire gondol a madár és egy megnyugtató mosoly húzódott az arcára. A varjú egy tollat hullatott még búcsúzóul a fiú lába elé és elrepült a sötétségbe, az otthonába. A fiú felvette a tollat és a sírkőre tette…

- Tudom, hogy itt vagy…ezt itt hagyom, hogy emlékezz a küldöttre…

Szavai elhaltak az éjszaka hangjaiban, csak ők hallották ketten. A Hajnal ott talált Laurira a sírkővel szemben, bíbor színével belepte a környéket csodás látványt kölcsönözve az egyébként mindig borús temetőnek. A fiú most már mindent értett, érzett és nem tudott felejteni…Elindult a kijárat felé, nyomában a fák levelei hullottak és varjak károgtak…

by: warjacska alias Pici_Citrom