Neville arca kipirosodott az izgalomtól, ahogy Hermionét figyelte. A lány magá-
nyosan kanalazta levesét: Ron és Harry nem voltak a láthatáron, sőt Krum se,
aki meglehetősen sokat futott a lány után, mióta megérkezett a Durmstrangból.
A kviddicsjátékos a mardekárosok asztalánál ült, s szokás szerint komor arcki-
fejezéssel lapátolta magába a vacsorát. Láthatóan az étel sokkal jobban lekö-
tötte a figyelmét, mint a Griffendél asztalánál ülő Hermione, így Neville elérke -
zettnek látta az időt, hogy megtudakolja: kivel megy a lány a másnap este tar-
tandó bálba?

 Óvatosan felemelkedett a helyéről, ám balszerencséjére talárja beleakadt az
asztalba, és mikor el akarta hagyni az asztalt, szépen húzta magával a terítőt,
a tányérokat, mindent. Hangos étkészlet - csörömpölés hallatszott, a diákok
pedig válogatott szidalmakat vágtak Neville fejéhez.

 - Hogy lehetsz ennyire béna, Longbottom? - hallotta éppen Lee Jordan mély
hangját. Attól függetlenül, hogy Neville mindig is irigyelte Lee karakteres orgá-
numát, most legszívesebben odaszaladt volna hozzá, és egy hatalmas pofon-
nal tapasztotta volna be azt a nagy száját. Persze ehhez nem volt bátorsága,
így - saját egyéniségéhez hűen - valami bocsánatkérést dadogott, majd test-
alkatát meghazudtoló gyorsasággal iszkolt ki az ebédlőből.

 Mikor kiért, s bezárta maga után az ajtót, egy pár percig még fujtatott a ki-
merültségtől. Érezte, hogy egész testében reszket; nagyon is félt attól, hogy
Hermione előtt megalázza valaki. Erre azonban semmi szükség nem volt, hi-
szen Neville bármikor képes volt hülyét csinálni magából.

 Ismerős kopogás ütötte meg a fülét. Összerezzent, majd rettegve megfor-
dult.

 - Nyugalom, Longbottom. Csak én vagyok az, Mordon professzor - nyugtat-
gatta a fiút az érkező.
Neville nem akarta mondani, de ez nem hogy lecsitította volna, csak tovább
fokozta ijedelmét.

 - Mit keresel itt, fiam? - kérdezte tőle atyainak szánt hangon Mordon.
Neville ijedten felnyüszített, ahogy szembesült a professzor ide-oda for-
gó varázsszemével, de végül kinyögte:

 - Én csak... befejeztem a vacsorát, és...

Abban a pillanatban - szavait álnokul meghazudtolva - hatalmasat kordult
Neville gyomra.

 - Van már partnered a holnapi bálra? - érdeklődött Mordon, mire Neville-t
kiverte a hideg veríték. Az az abszurd gondolat fogalmazódott meg a fejé-
ben, hogy esetleg - mivel a tanár nem talált párt magának - őt akarja meg-
hívni az ünnepélyre. A gondolat meglehetősen kétségbeejtette, s már azon
gondolkodott, hogy fogja menekülőre a dolgot, mikor Mordon így szólt:

 - Menj, keresd meg Hermionét, és kérdezd meg tőle.

 - A tanár úr el akarja hívni a bálba Hermionét? - rökönyödött meg Neville.

 - Nem, te ostoba kölyök! - most már Mordonnak is elment a kedve a jópo-
fizástól. - A vak is látja, hogy odavagy érte!

 - Igenis... - motyogta Neville, s hátat fordított az ex-aurornak, hogy belép-
jen, ám akkor kinyílt az ajtó, és nem más lépett ki rajta, mint Hermione.

 - Jó estét, professzor úr! Szervusz, Neville! - köszönt illedelmesen.

 - Granger! Longbottom akar tőled kérdezni valamit - Mordon jelentőség-
teljesen megköszörülte a torkát. - Hopp, nekem viszont mennem kell! To-
vábbi jó szórakozást, fiatalok! - azzal elbicegett az ebédlő felé.

 - Tessék, Neville. A házi feladattal van valami gond? - kérdezte készsége-
sen Hermione. - Mert ha igen, azt hiszem, az mégis csak várhat januárig...

 - Nem... az a helyzet, hogy... - egyik lábáról a másikra állt kínjában. - Azt
akartam tudni, hogy eljönnél a velem a holnapi bálba?... - szemét össze-
szorítva várta a választ.

 - Jaj, Neville! Annyira sajnálom, de már megígértem valakinek, hogy elme-
gyek vele!

 - Semmi baj - nyögte elkeseredetten Neville, de már érezte, hogy szúrni
kezd a szeme.

 - Hidd el, Neville, ha előbb kérdezel meg...

 - Mondom, hogy nem történt semmi! - ismételte Neville, majd faképnél hagy-
ta a ledöbbent Hermionét, s elrobogott. A torka összeszorult, de biztatta
magát: ne bőgj, Neville, ne bőgj...  Ám hiába. A gyomra egészen apróra
összezsugorodott, s érezte, hogy a szeme megtelik könnyekkel. "Mégis,"
gondolta, "mit hittem? Hogy Hermione elfogadja egy ilyen duci, kétbal-
kezes, buta fiú ajánlatát, akinek ráadásul Longbottom a vezetékneve?
Mit hittem? Beképzelt jelek... Seamus-nak igaza volt. Gyakran néztem
Hermione szemébe, és amikor ő visszanézett, szerelmi jelént újságoltam el
Seamusnak és Deannek, de ők azt mondták, ezek csupán beképzelt jelek,
élénk fantáziám szüleménye, elérhetetlen vágykép. Egy ilyen beszélgetés
után hetekig haragban voltam a fiúkkal, majd kibékültünk, de egyre keve-
sebbet osztottam meg velük beképzelt jeleimet." Hatalmas krokodilköny-
nyek csorogtak végig Neville kerek arcán, melyeket megvilágított a fáklyák
fénye. Nem akarta, hogy mások is lássák, ahogy sír, ezért lehajtotta a fejét.
Az agyát azonban nem tudta "lehajtani", s egyre ijesztőbb gondolatok fogan-
tak meg benne. "Ide süllyedtem volna? Most már mindenki elutasít? Olyan
lennék a lányok szemében, mint a miénkben Eloise Midgen? Eddig legalább
volt támaszom, a beképzelt jelek, a hazugság ugyebár boldogít... csak akkor
rossz, ha kiderül a kegyetlen igazság, mintha pofon vágtak volna... Édes Iste-
nem, milyen szánalmas teremtmény is vagyok..." Neville nem tudta,  meg-
nyugtatásnak szánta -e ezeket a gondolatokat, ám tény, hogy még jobban
elkeseredett. Utálta magát, legszívesebben az ágy alá bújt volna, s meg nem
történtté tett volna mindent. És milyen messzeségben volt még a klubhelyi-
ség... Nagy sokára azonban mégis megérkezett. Nem akarta, hogy Seamus
és Dean lássák, hogy mi fáj neki ennyire - Seamus megint jönne a "Beképzelt
jelek" dumával, Dean pedig röhögne, ami csak még jobban elmélyítené a
fájdalmat, és mélyebbre szúrná a szívében azt a képzeletbeli tőrt... "Kép-
zeletbeli tőr! "gondolta Neville, " Pontosan úgy érzem, mintha egy tőrt döf-
tek volna belém, ami úgy áll ki a szívemből, mint egy kard a csupasz földből...
Csak a föld nem vérzik oly hevesen, mint halálosan szerelmes szívem..."
 Bebújt a takaró alá, és magához szorította plüssjátékát, egy mackót. A
könnyei még mindig folytak, és halkan hüppögött, de már érezte, hogy a
sírásnak hamarosan vége.

Happy End

- Neville! Neville! Te nem készülsz a mai bálra? - hallotta Dean Thomas hangját a fiú. Neville
gyors, ellenőrző pillantást lövellt a baldachin felé: talán Dean nem jön rá, hogy itt tartózko-
dik. Talán azt hiszi majd, hogy elment WC-re, a könyvtárba (bár aki ismerte őt, tudhatta,
hogy ez elég valószínűtlen), vagy esetleg szíven szúrta magát és meghalt. Ugyanis - bár ezt
igyekezett nem kimutatni - ehhez lett volna most a legtöbb kedve. Eltűnni a földtekéről, köd-
dé válni, mintha sose élt volna ott...
 Álmodozásának barátja vetett véget. A fekete fiú egy mozdulattal elrántotta a baldachint. Ne-
ville-nek már esélye se volt, hogy elbújjon előle (tudniillik nem volt ám az a testalkat, akit egy
jól méretezett párna vagy egy paplan elrejthet).
 Hiába próbálta összehúzni magát, tudta: elérkezett az ideje végtelen megaláztatásainak.
 - Neville! Hát itt vagy? Beszélni akartam veled.
"Furcsa..." gondolta a fiú. "Egyáltalán nem olyan a hangja, mintha gúnyolódni akarna velem..."
Ráadásul úgy tűnt, kettejük közül Dean van nagyobb zavarban. Neville végül rávette magát,
hogy feltápászkodjon: mikor felemelkedett, kellemes, meleg szellő csapta meg az arcát, s
meglepődve konstatálta, hogy már nem is fáj neki annyira Hermione visszautasítása.
 - Tudod... Ismered a hollóhátas Michael Cornert?
A fiú válaszul bólintott egyet.
 - És a húgát, Heather Cornert? Tudod, ő Ginny Weasley legjobb barátnője. Harmadikos.
Neville-nek kezdett derengeni a dolog, ám egyelőre nem akarta kimutatni kárörömét. Hir-
telen felfogta, mi történhetett Dean-nel: a fiú se talált magának párt, csakúgy, mint ő maga.
 - Hallottam, hogy neked sincs még párod a holnapi bálra... - Dean gyűrögetni kezdte a talár-
ja ujját. - ...És arra gondoltam, megkérdezhetnénk Heathert és Ginnyt, hogy jöjjenek velünk.
Tudod, párban könnyebb, és... Hát, mármint ha nem akarsz Ginny Weasleyvel menni, akkor
én megértem, csak tudod...
 - Dean! Ez remek ötlet! - lelkesült fel Neville. Nem is sejtette, hogy barátja ilyen gátlásos,
ám ez most kapóra jött neki.
 - Úgy gondolod? - mosolyodott el a fiú. - Mi lenne, ha most rögtön mennénk? Láttam a lá-
nyokat Hagrid kunyhójánál. A vadőrrel beszélgettek.
 - Remek, induljun! - Neville megpróbált atlétikusan leugrani az ágyról, ám a dolognak egy
nagy hasas lett a vége. Dean megpróbálta elfojtani kitörő nevetését, miközben a talárját
porolgató Neville-t figyelte.

*

 - Persze! Szívesen adok nektek egy kis tököt - mormogta barátságosan Hagrid, és a két
lányra kacsintott. - A házimanóknak kell a holnapi estélyre?
 - Igen... mi ajánlottuk fel, hogy lejövünk érte - mosolygott vissza rá a Ginny mellett álló
Heather. Michael testvére kivételesen szép lány hírében állt - hosszú, sötét, ébenfekete
hajat viselt, s érdekes, mélykék szemei voltak.
 - Ó! Mennyit segítettek nekik! Nagyon helyes! - brummogta Hagrid, miközben megkör-
nyékezte a tökágyását. - Várjatok egy pár percet, mindjárt visszajövök.
 - Csak nyugodtan, Hagrid! - nevetett rá Ginny barátságosan. - Mi ráérünk.
Mindeközben egy közeli fa mögött komoly tanácskozás folyt.
 - Tehát odamegyünk hozzájuk. Próbálj meg lazán lépkedni, az se baj, ha a szél bele-
kap a hajadba, és egy kicsit mozogjon a felsőtested járás közben! - tanácsolta Dean a
reszkető Neville-nek, aki úgy meredt rá, mint egy kövér egér az őt fogva tartó kandúr-
ra.
 - Hogy? Riszáljam magam? És hogy kapjon a szél a hajamba, mikor sapkát viselek? -
nyögte kétségbeesetten a fiú. Dean abban a szent pillanatban letett arról, hogy bár-
mit is megtanítson társának. Immár tisztában volt a fiú tudásának ... hm... határaival.
 - Egyszerűen csak gyere mögöttem. És ne tegyél semmi ostobaságot! Na. Amint elér-
tük azt a nagy követ ott... látod?
 - Öh... - Neville szeme vadul járt. Milliónyi szikla sorakozott a fűben, és egyáltalán nem
volt tisztában vele, melyikre is gondolhat barátja, ám mivel nem akart teljesen ostobá-
nak tűnni, bólintott. - Igen.
 - Remek. Tehát akkor, ha odaértünk, te kitérsz mellém, és odamész Ginnyhez, én pe-
dig Heatherhöz. Jó?
 - Öh... persze - nyögte Neville kétségbeesetten.
Dean nagy levegőt vett.
 - Hát akkor... indulás!
Neville kétségbeesetten kapkodta a fejét: melyik kő? A végeredmény természetesen
az lett, hogy felbukott Hagrid egyik jól méretezett tökében.
 - Neville! - kiáltott fel Ginny, aki láthatóan észrevette hősünk kis "akcióját". Dean eköz-
ben a szemét forgatta, és hevesen magyarázni kezdett valamit Heathernek - akit szó-
rakoztatott az előadás, és úgy nézett rá, mint egy félistenre. "Deannek tehát szerencsé-
je volt..." zsörtölődött Neville, "viszont Ginnyből mindjárt kipukkad a nevetés".
 Azonban nem így történt.
Ginny kinyújtotta a kezét, hogy felsegítse Neville-t a tökágyásból - Hagrid mellékesen
egy enyhébb szívrohamot kapott, bár ez senkit se izgatott különösebben (na jó, kivéve
talán Madame Maxime-t, de ez most nem tartozik ide) - és féltőn rámosolygott. Neville
szíve összeszorult rettegésében, ahogy ott állt Ginny Weasley előtt, félszegen mosolyog-
va, kissé remegve.
 - Neville! Nics semmi bajod? - érdeklődött a lány.
 - Á, csak béna voltam. Mint mindig - Neville hangja nevetségesen vékonynak hallat-
szott, ám úgy tűnt, Ginnyt ez nem zavarja.
 - Szóval minden rendben?
 - Khrr... - iktatott be a fiú egy köhögést.
 - Tessék? - döbbent meg Ginny.
 - Ginny -  Neville jó hosszan ejtette ki a nevet, hogy minél később kelljen kimondania azt
a bizonyos mondatot... - Nem lennne kedveddd.....
 - .. veled menni a bálba? - tette fel a kérdést azonnal a lány, mire Neville félig megköny-
nyebbülve, félig idegesen felsóhajtott.
 - Honnan tudtad?
 - Nem számít. A lényeg, hogy nagyon szívesen elmegyek!
 - Tényleg? Te eljönnél... velem?
 - Hát persze, Neville! Különben nem kérdeztem volna rá.
Egymásra nevettek, majd Neville belekarolt Ginnybe, és elsétáltak a kastély felé.
"Nézzenek oda" gondolta Hagrid, aki a kunyhó mögül figyelte a jelenetet -" Már Neville-
nek is van párja." - nagyot harapott a kezében szorongatott tökbe. "Lehet, hogy itt lenne
az ideje megkérdezni Madam Maxime-t..."