Most
Egyszer Most jövőjét emlékezetembe mosta,
nem tett többet,csak önmagát hozta.
Mozdulatlan ábrázatán fakult képek kiáltották a jövő időt,
végtelenbe torkolló hevület adta-vette állandó kezdetét,
s nem kérte magán kívül érintetlen teremtőjét,
jött az magától – Most!
Bumm!Egy csoda ,laza sorban,mint sima feszület,
ontja önmaga tükrén át formába hanyatló életét,
jelenére vigyáz, nehogy elveszítse jókedvét.
Azt mondják,láthatatlan,pedig közel van,
nem foghatom,sem kézzel,sem józan ésszel,
oly közel van,s oly messze a téridő levében,
csupán ittléte lóg a levegőben,s hagy szürke bogot
maga mögött – Most!
Elkaptam!Vak peremén hályogvágó késemmel
közepébe szúrtam,hol érthetetlen folyama vérvörös
folyóként csapódott szemembe,sejtjeim fellázadtak,
s belém égették isteni emlékét - rúgkapálnak cseppjei.
Méghogy ésszel foghatatlan!Balga szólam,mely
ősidők óta,mióta istentelen világot teremtett az ember,
fújja saját látszatát,szürkére festi még az eget is,
hogy setét ábrándba fojtsa az igaz perceket,
mely békjóból törő lendülettel veri fejét a mennybolt
hamis aszfaltjába – most.
És mindörökké?Ezt felejtsd el!Felejts el mindent!
Mi jó és rossz,mi megosztja az életet,egyszerre
lüktet,egyként tereli a szót,mely általa fakad,nem
vár külön választ,nem érdekli,amint erkölcsöd
szemétdombján állsz pallossal a kezedben,s ítéleted
arra szegezed,ami természettől fogva benned is éled.
Hogy lesújts önmagadra a kellő pillanatban?
A kettősség csendje parttalan homok szótlan medrében,
szemcséi aranyszőnyegként lebeg lelked legmélyén,
simogatja bőröd selymes kéjjel,örök vágyát teljesíti
kérhetetlen jelenlétével – most és mindörökké!
|