A-HA

Morten Harket - ének
Paul Waaktaar-Savoy - gitár
Magne Furuholmen – billentyűs hangszerek

Az együttes első kislemezével, a „Take On Me”-vel, rock történelmet írt, és úgy átalakította a slágerlistákat, mint senki más a ’80-as évek folyamán. Két évvel ezelőtti, példátlan visszatérésük óta nem csak a régi rajongók, hanem egy új generáció zenekedvelői is izgatottan várták az újabb albumot. A norvég trió kétségtelenül a könnyűzenei világ egyik legfeltűnőbb jelensége.

Magne Furuholmen és Paul Waaktaar-Savoy mikor 10 illetve 12 évesek voltak, mindketten arról álmodoztak, hogy példaképeik, a The Beatles nyomdokaiba léphessenek. Egy kicsivel később valóban zenélni kezdtek, megalakították első iskolai bandájukat, és mind együtt, mind külön-külön, rengeteg tapasztalatot gyűjtöttek. Később megalakították az első, már majdnem profi bandájukat, a „Bridges”-t. Sőt, még egy albumot is kiadtak, melyen saját szerzeményeik voltak hallhatóak. De Magne és Paul nem elégedett meg azzal, hogy iskolákban és kocsmákban játszon, így megkérték a helyi énekes tehetséget, Morten Harketet, hogy csatlakozzon hozzájuk, és próbáljanak szerencsét Londonban. De Mortent nem érdekelte az ajánlat.

Félévnyi sikertelenség és áldozatok tömkelege után a duó csalódottan, de nem megtörve, érkezett haza a brit fővárosból. Oslóban megkíséreltek mindent, hogy meggyőzzék Harketet, csatlakozzon hozzájuk. Kitartásuk, és természetesen az ígéretesnek tűnő dalok, meghozták az eredményt, Harket beadta a derekát. Így teljes csapatként tértek vissza Angliába, ahol végre sikerült lemezkiadót találniuk, és rajongótáboruk is egyre növekedett. Az ezt követő 12 évben az A- HA Londonban maradt, ahol minden álmuk valóra vált.

Aki csak egyszer is hallotta az A- HA első slágerét, onnantól kezdve már az első néhány akkordból ráismert a dalra. Bár a dallamot nem lehetett könnyen fütyörészni, mégis rendkívül fülbemászó volt. Az amerikai Tv csatornák teljesen kiakadtak, amikor meglátták a forradalmian új videóklipet. Az MTV addig játszotta folyamatosan a számot, míg az végül a slágerlisták egyik kedvence lett. Ám ez még nem minden, hiszen a „Take On Me” hamarosan külföldön is nagyon népszerű lett, és a „Hunting High And Low” rendkívül magas példányszámban kelt el szerte a világon. Egyedül második hazájuk, Anglia volt az, ahol a dal nem volt listavezető, „csak” a második helyig jutott. Második daluk, a „The Sun Always Shines On TV” epikus szerkezetével és rendkívüli klipjével viszont már meghódította az angol listákat is.

A csapat elsöprő sikere tovább folytatódott az 1986 októberében kiadott második, „Scoundrel Days” című albumukkal. Mind zeneileg, mind a dalszerzés terén a csapat nagyot fejlődött. Az album új dalai, többek között a „Cry Wolf”, a „Manhattan Skyline” és az „I've Been Losing You”, melyekben csökkent a szintetizátorok szerepe az élő zenészek javára, olyan kritikusok elismerését is elnyerte, akiknek kétségei voltak az előző albummal kapcsolatban.

A hatalmas sikernek örvendő világkörüli turnéjukat követően a James Bond filmek producere felkérte a csapatot, hogy írjanak egy dalt a legújabb 007-esről szóló, „Halálos rémület” című filmhez. A dalt Paul és a legendás filmzeneszerző zseni, John Barry komponálta. 1988-ban a lemezboltokba került a következő album, a „Stay On These Roads”, mely érettebb de ugyanolyan, a slágerlisták élvonalába kívánkozó dalokat tartalmazott, mint az előző albumok. A „The Blood That Moves The Body” és a „Touchy” még évek múltán is rendkívül népszerűek.

Az Everly Brothers híres számával, a „Crying In The Rain”-el, az A- HA először indított útjára egy albumot feldolgozással az élen. 1990-es, „East Of The Sun, West Of The Moon” című lemezük ismét nemzetközi sikernek örvendett, és csapatot még magasabbra emelte, legfőképpen Dél- Amerikában. Kevéssel az album második kislemezének megjelenése után a norvég banda 200 ezer megbabonázott rajongó előtt játszhatott a „Rock in Rio” fesztiválon.

1991-ben „Headlines And Deadlines” címmel az A-HA kiadott egy válogatáslemezt mely az addigi legsikeresebb dalaikat tartalmazta. A lemezen hallható volt egy új dal is, a „Move To Memphis”, mely szintén feltűnt az együttes két évvel később kiadott, a kritikusok által felmagasztalt albumon, a „Memorial Beachen” is. A könnyűzenei piac átalakulása, új és érdekes zenei stílusok, mint az alternatív rock, a hip-hop és a világszerte rendkívül népszerű dance, feltűnése miatt az új album nem volt olyan sikeres, mint az előzőek, bár rendkívül jó hangulatot árasztottak a dalok, és olyan gyönyörű számokat is hallhattunk a lemezen, mint a „Dark Is The Night For All” és az „Angel In The Snow”. Harket, Waaktaar-Savoy és Furuholmen úgy döntöttek, hogy az A-HA működését felfüggesztik. Idejüket családjuknak és egyéni feladataiknak szentelték. Magne és Morten visszatértek Norvégiába, Paul pedig New Yorkba költözött.

1998 december 11.-én, az oslói Nobel Díjkiosztón álltak először újra együtt színpadra, négy év szünet után. Nagyon jól érezték együtt magukat, és végül úgy döntöttek, hogy újra megpróbálnak közösen zenélni. 2000-ben, a „Memorial Beach” kiadása után hét évvel, az A- HA új albummal jelentkezett. Az együttes a „Minor Earth Major Sky” című lemezzel, tizenhárom rendkívüli nótával tért vissza. Mintha a hét év szünet nem is lett volna, a csapat karrierje újra sikeresen ívelt felfelé, arany- és platinalemezeket és a slágerlisták előkelő helyezéseit tudhattak ismét magukénak. A kislemezek, a „Summer Moved On”, a „Minor Earth Major Sky”, a „Velvet”, és maga az album is nagyon népszerűek voltak. 2001 nyarán teltházas koncerteket adtak Németországban és Japánban, ezen kívül szerepeltek rangos európai fesztiválokon is. Visszatérésük nem csak egyszerűen sikeres volt, hanem rögtön újra a csúcson voltak.

Az album sikerein felbuzdulva, a norvég együttes a „Lifelines”-al még magasabbra tört. Az album előhírnöke, a „Forever Not Yours” című kislemez – melyet Stephen Hague (New Order, Blur) közreműködésével készítettek – egy jellegzetesen melankolikus dal, csak kóstoló az A- HA legújabb, legérettebb és legsokoldalúbb albumáról.

„A ’80-as évek visszatérő zenészei beleértve saját magunkat is, azok, akikre a legkevésbé van szükség.”- mondja teljesen komolyan Magne Furuholmen. Majd nevetve teszi hozzá: „Ennek ellenére, nagyon örülök, hogy ilyen sikeres volt a visszatérésünk. Amikor a „Minor Earth Major Sky” ötlete megszületett, először vonakodtam a dologtól. Egész egyszerűen nem tudtam elképzelni, hogy újra élvezném, hogy popzenész vagyok.” Míg Pal Waaktaar-Savoy „Savoy” nevű együttesével és az énekes Morten Harket szóló albumaival biztosították jelenlétüket a zenei világban az A- HA felbomlása után, addig a ’80-as évek egyik legnépszerűbb csapatának billentyűse 1993-ban, a „Memorial Beach” turnéját követően visszavonult, és a festészetnek szentelte magát. Ennek ellenére, a művész nem hagyta veszendőbe menni zenei tehetségét, hiszen számos filmzenét írt és adott ki „Timbersound” álnév alatt.

A 2000-es album elsöprő sikere és az azt követő kirobbanóan sikeres és lelkes rajongók tömegét vonzó turné olyan bizonyítékkal szolgált az először csak óvatosan optimista trió számára, hogy végül még Furuholment is elragadta a zenélés mámora. „Amikor lejöttünk a hamburgi Sporthalle színpadáról, mely az első fellépésünk volt hat év után, hihetetlen érzés kerített hatalmába. Először, mióta az A- HA létezik, éreztem úgy, hogy nem csak eszközök vagyunk ahhoz, hogy a rajongók jól érezzék magukat, hanem mi magunk is remekül szórakoztunk.”- emlékszik vissza Magne, láthatóan nagyon lelkesen. „A turné többi része eufórikus volt. Mindenhol teltházas koncerteket adtunk, a közönség imádott minket, a régi és a legtöbb új dalunk is sikert aratott. Csodálatos volt. Egyszer csak már alig bírtam kivárni, hogy végre új dalokat írhassak, és annyi inspirációval tértem haza, mint még sohasem ezelőtt.”

„Egy másik remek dolog abban, hogy újra együtt a csapat az, hogy dalszerzőként új oldalamat és adottságaimat sikerült felfedeznem. Így nem csak több önbizalommal fogtam neki a dalszövegek megírásához, hanem egy remek szerzőtársra sikerült lelnem. Bár már ezer éve ismerjük egymást, mégis most volt az első alkalom, hogy Mortennel együtt írtuk a dalokat. Remek érzés volt, hogy bár már ilyen régóta ismerjük egymást, még mindig tartogatunk meglepetéseket a másik számára. A külön töltött évek alatt különböző hatások értek bennünket, és különbözőképpen alakult az ízlésünk, de ezek remekül kiegészítették egymást”.

A trió új módot keresett a felvételek készítéséhez is. „Régen mindig problémát jelentett, hogy megtaláljuk a megfelelő producert.” – emlékszik vissza Waaktaar-Savoy, aki már évek óta Manhattanben élt. „Sokan csak azért akartak velünk dolgozni, mert a múltbeli teljesítményünk érdekelte őket. A kedvenceink és, akikkel szerettünk volna új dolgokon kísérletezni, azt gondolták, hogy a régi albumaink borzasztóak voltak.” Majd Magne így folytatja nevetve: „Volt olyan idő, amikor nem nagyon volt divatos A-HA-t hallgatni, és még kevésbé volt menő velünk dolgozni. Ez egy olyan dilemma volt, amit végül sikerült megoldanunk.”

Másfelől az együttesnek meg kellett küzdenie egy igen kellemesnek mondható problémával is. „Sok producer, akiket számításba vettünk, nagyon szívesen dolgozott volna velünk.”- teszi hozzá Paul boldogan. „Aztán volt néhány hangmérnök is, akik megkerestek minket, és akiknek előző munkáit lenyűgözőnek találtuk. Elküldtük néhány dalunk demóját ezeknek az embereknek, és rendkívüli visszajelzéseket kaptunk tőlük. Annyi érdekes ötletet kaptunk az anyaggal kapcsolatban, hogy egyszer csak az az ötletünk támadt, hogy miért is nem próbálhatnánk ki mindet.”

Így az album gyökerei nem csak New Yorkban és Oslóban keresendők, hanem ugyan úgy Stockholmban és Londonban is. Olyan nagy nevek voltak a producerei, mint a Clive Langer & Alan Winstanley csapat (Madness, Elvis Costello, Morrissey) vagy Stephen Hague (New Order, Blur, Pet Shop Boys), de meg kell említeni Swede Naidot is, akihez Magne ragaszkodott. Őt úgy emlegetik, mint William Orbit utódját, legalábbis ami a produceri munkáját illeti. Paul választotta a csapatba a Tindersticks hangmérnökét Ian Caplet és a Cardigans producerét, Tore Johanssont. Ők hozták létre ezt a rendkívüli albumot, mely tökéletes ötvözete a jól megszokott A- HA hangzásvilágnak és a legújabb, legmodernebb stúdió technikának.

A „Lifelines”-t hallgatva nem kétséges, hogy az újra éledt lelkesedés, és a csapatmunka mániája nagyon gyümölcsöző volt. Az energikus „Did Anyone Approach You” és a „You Wanted More”, az egyben megkapó és érzékeny kislemez a „Forever Not Yours” az együttes táncolhatóbb dalait példázzák, míg az epikus jellegű címadó dal Morten tökéletesen egyedi zsenijének bizonyítéka. Egészen egyszerűen ennél több érzelemmel nem is dolgozhattak volna. Említsük akár a méltóságteljes „Time And Again”- t és „Afternoon High”- t, melyet példaképük, a The Beatles inspirált, vagy a mélyre ható balladát, a „Solace”- ot elmondhatjuk, hogy az A-HA fennállásának huszonegyedik évében kreativitásának a csúcspontján áll.

„Mindannyian részt vettünk a dalok írásban, és végül annyi dal jött össze, hogy akár két jó lemezre is elég lett volna.” – meséli Paul. „Persze mindannyian szerettük volna a saját szerzeményünket hallani az albumon, úgyhogy sokáig tartott míg megbeszéltük, elég kemény vitáink voltak.” Végül 20 dalt választottak ki, és sokat közülük más-más producerre bíztak. „Nagyon költséges volt, és sok erőfeszítést követelt. De így valóban sikerült egy nagyon sokoldalú lemezt alkotnunk. Egészen biztos, hogy többet nem fogunk így dolgozni, annyira kimerítő volt az egész. De akkor ez volt a lehető legjobb megoldás. Ezen kívül rengeteg tapasztalatot gyűjtöttünk, amit majd felhasználunk a következő albumunk készítésénél."

„Tényleg, szinte ökölre mentünk egymással a dalok és a különböző variációk miatt” – teszi hozzá Magne. „Természetesen sajnálom, hogy néhány dalom és ötletem nem került fel a „Lifelines”- ra, de a többiek is ugyanígy vannak ezzel. De nagyon örülök az albumnak, és hogy jó döntéseket sikerült hoznunk. Ebben a csapatban nem lehet egykönnyen keresztül vinni valamit, csak folytonos küzdelmek árán. Néha megőrülünk ettől, és feszült a légkör, de mindig a legjobbat hozza ki belőlünk.” A „Lifelines” az elmélet legjobb igazolása.